A normalitás pártján

Mostanában elég komplexnek látszik országunk politikai palettája.

Van az ellenzéki pártoknak egy elenyésző, de annál dühösebb része, akik tízezrek hétköznapjainak megkeserítésével zárnak le mindenféle budapesti hidakat a gyülekezési jog, valójában a Pride gusztustalansága melletti kiállás jegyében. Fing néni, a táncoló zebra és a szivárványos dínó mostanra az össznépi banzáj igazi jelképév váltak.

A másik, legnagyobb támogatással bíró ellenzéki párt éppen nyílt hazaárulással és legújabban a vélemény szabadságának kilátásba helyezett eltörlésével próbál eleget tenni uniós gazdáik elvárásainak és alakítgatja a közvéleményt egy potenciális globalista bábkormány befogadására.

A harmadik, szintén nem nagy, de érezhetően újabban újra erőre kapó ellenzéki párt támogatói még mindig az őszödi nagyvezért követik, mert nehogy már neokommunistákkal vagy globalista hazaárulókkal kelljen együtt menetelni a szép jövő felé. 

Van az ellenzéki pártoknak a jobb térfél széle felé tanyázó formációja is, ami karakteres vezető híján minden lehetőséget megragad az összefogásra a politikai tér bármilyen szereplőjével a szélsőjobbos nacionalista stigma levetkőzése és a bővülés érdekében. Akár szélsőbalos alakulatokkal is.

És vannak persze a kormánypártok. Akiknél messze nincs minden rendben, de mégis ők képviselik messze menően a leginkább a normalitásnak a legtöbb ember számára régóta természetes, ezért tisztelt és vágyott toposzait, mint otthon, család, nemzet. (Ízlés szerint Istennel kiegészülve…) 

Ez tehát nagyjából a felhozatal, 362 nappal a következő országgyűlési választás előtt. 

Ez a választás nekünk, nemzeti-patriótáknak jelen állás szerint nem is lehetne egyszerűbb. 

Mi biztosan maradunk a normalitás pártján.