Varga Sándor: Tisztogatások
Forrás:
Az alábbiakban Varga Sándornak a Médialógus oldalon június 4-én megjelent írását adjuk közre változatlan formában.
Tisztogatások...
Amikor a kisemberek fizetik meg a nagyhalak számláját
A politikai rendszerváltások és radikális kurzusváltások visszatérő történelmi tragikomédiája, hogy a hatalomváltó düh ritkán éri el azokat, akik a rendszert valójában működtették és annak haszonélvezői voltak. Amikor egy új politikai erő az „elszámoltatás” és a „tisztogatás” jelszavával lép fel, a látványos megtorlások szinte törvényszerűen nem a piramis csúcsán, hanem annak legalján kezdődnek. Ez a jelenség nem pusztán adminisztratív túlkapás, hanem egy mélyen gyökerező hatalomtechnikai és társadalom-lélektani mechanizmus eredménye.
A bűnbakképzés a legolcsóbb politikai valuta!
A tömegeknek, amelyeket a korábbi rendszer igazságtalanságai és korrupciója hosszú időn át frusztrált, azonnali, kézzelfogható és látványos eredményekre van szükségük. A valódi, strukturális elszámoltatás azonban lassú, bonyolult jogi folyamat, amely gyakran falakba ütközik a politikai elitek kölcsönös védelmi hálói vagy a jogállami garanciák miatt.
Mivel a „nagyhalak” hálója túl erős, az új hatalom a legkisebb ellenállás irányába mozdul, ezért törvényszerűnek tekinthető, hogy a névtelenségbe burkolózó, bürokratikus gépezetet működtető kisembereket – adminisztrátorokat, ügyintézőket, titkárnőket – áldozza fel. Ők válnak a „régi rendszer” hús-vér szimbólumaivá.
A társadalmi düh csillapítására bemutatott rituális kivégzések (a megalázó, egyórás döntési kényszerrel kikényszerített távozások) nem szakmai vagy jogi racionalitást követnek, hanem a politikai cirkusz igényeit szolgálják. A tömegnek bemutatott „fejek” száma fontosabb, mint az, hogy kihez tartoztak azok a fejek.
A „szakmaiság” mint a politikai önkény paravánja!
A modern politikai retorika egyik legveszélyesebb eszköze a „szakmai alapú átvilágítás” fogalmának kisajátítása. Amikor a hatalom elrejti a döntési mechanizmusait, és megtagadja az indoklást az érintettektől, a szakmaiság fogalma kiüresedik, és az önkény szinonimájává válik.
Ez a transzparencia-hiány kettős célt szolgál. Egyrészt megfosztja az egyént a védekezés és a jogorvoslat lehetőségétől, másrészt fenntartja a félelem atmoszféráját. A félelem pedig a leghatékonyabb fegyelmezési eszköz. Ha a játékszabályok homályosak, senki sincs biztonságban, ezért ez a bizonytalanság azonnali és feltétlen lojalitásra kényszeríti azokat is, akik megmaradhattak a pozíciójukban.
A transzparencia hiánya teszi lehetővé azt az abszurditást is, hogy miközben a kiszolgáltatott réteget megbélyegzik és utcára teszik, a korábbi rendszer kulcsfigurái, a dörzsölt politikai túlélők zökkenőmentesen integrálódhatnak az új struktúrákba államtitkári vagy tanácsadói szinten.
A pragmatikus hatalomtechnika mindig többre értékeli a tapasztalt, hajlékony gerincű rendszerműködtetőket, mint a morális következetességet.
A káröröm szociológiája és a morális erózió!
A jelenség legriasztóbb vetülete nem is maga a hatalmi mechanizmus, hanem a társadalom egy részének reakciója, az a bizonyos és gátlástalan káröröm.
A kollektív frusztráció és a tehetetlenségérzés a tömegeknél gyakran torzul elvakult, jelen esetben Tisza törzsi logikává. Ebben a logikában megszűnik az egyéni felelősség mérlegelése; a morális árnyalatok eltűnnek, és csak a fekete-fehér kategorizálás marad. Ha valaki a „másik oldal” intézményrendszerében dolgozott, automatikusan bűnössé és ellenséggé válik, függetlenül attól, hogy ténylegesen milyen tevékenységet végzett.
Ez a fajta dehumanizáció – amikor a megélhetéséért küzdő kisembert megfosztják személyes méltóságától, és pusztán egy politikai bélyeggé redukálják – a társadalmi szövet teljes és riasztó szétesését jelzi.
A „feszítsd meg” mentalitás felmentést ad a morális felelősség alól, mert ha a tömeg nevében, egy magasztosnak kikiáltott cél (például a „tisztogatás”) érdekében történik a bosszú, akkor a kegyetlenség igazságosságnak láttatható.
A minisztériumi és más tisztogatások valamint az azt kísérő lakossági tapsvihar rávilágít arra, hogy a politikai rendszerek változhatnak, de a hatalom és a tömegpszichózis természete állandó. A valódi elit – a gazdasági és politikai csúcshatalom birtokosai – szinte mindig érintetlen marad, mert tőkéjük, információik és hálózataik túl értékesek vagy túl mélyen beágyazottak ahhoz, hogy könnyen megsemmisíthetők legyenek.
A számonkérés színházában így a statiszták fizetik meg a főszereplők számláját.
Amíg a társadalom nem képes különbséget tenni a rendszerszintű felelősség és az egyéni egzisztenciális kényszer között, addig minden politikai fordulat csupán a hóhérok és az áldozatok szerepcseréjét fogja elhozni, a valódi igazságszolgáltatás helyett.
EXTRA: Történelmi párhuzamok a politikai tisztogatások világából
A történelem a legfőbb bizonyíték arra, hogy a politikai fordulatok utáni tisztogatások mechanizmusa szinte soha nem változik. Az új rendszereknek mindig szükségük van a „bűnösök” rituális feláldozására, hogy legitimálják saját hatalmukat és kielégítsék a tömegek igazságérzetét (vagy bosszúvágyát). A valódi nagypolitikai és gazdasági szereplők azonban az esetek többségében ekkor is átmentik magukat.
Íme a legfontosabb történelmi párhuzamok, amelyek pontosan ugyanazt a dinamikát mutatják be, mint amit például a minisztériumi kirúgások kapcsán láthatunk:
1. Az igazolóbizottságok kora (Magyarország, 1945)
A második világháború után a nyilaskeresztes és a korábbi jobboldali rezsim kiszolgálóit keresték a közigazgatásban és a kulturális életben. Felállították az úgynevezett Igazolóbizottságokat.
A kisemberek sorsa: A vizsgálatok leginkább a kishivatalnokokat, vasutasokat, postásokat, tanárokat és színészeket érték el. Ha valaki megtartotta az állását a háború alatt (mert élnie kellett), könnyen megkapta a „fasiszta szimpatizáns” bélyeget. Sokakat pusztán személyes bosszúból, irigységből vagy a lakásuk megszerzéséért jelentettek fel.
A „nagyhalak”: Miközben a kisembereket egzisztenciálisan tönkretették, a dörzsöltebb, valódi politikai és gazdasági háttéremberek, vagy a nélkülözhetetlen szakértők (például katonatisztek, mérnökök) gyorsan beléptek a Kommunista Pártba, és „igazolást” nyertek. Például az egyik rokonom, aki grófnő volt, jól fizetett, kiemelt titkárnői állást kapott, és megtarthatta a négy házát, valamint a Miskolc környéki ingatlanjait.
2. A „B-listázások” (Magyarország, 1946–1948)
A koalíciós időkben a közigazgatás létszámleépítésére hivatkozva százezres nagyságrendben tettek embereket az úgynevezett „B-listára”, ami az azonnali elbocsátást jelentette.
A szakmaiság paravánja mögött hivatalosan gazdasági racionalizálásról és szakmai átszervezésről beszéltek. A valóságban ez egy burkolt politikai tisztogatás volt, a nem kommunista vagy nem lojális tisztviselőket távolították el.
A módszer: Az érintettek sokszor indoklás nélkül, egyik napról a másikra repültek, miközben a sajtó és a hangadó tömeg ünnepelte a „reakció” és a „régi elit” kisöprését – holott a kirúgottak többsége egyszerű, napi munkát végző tisztviselő volt.
3. A jakobinus terror és a „Gyanúsak törvénye” (Franciaország, 1793)
Az „új jakobinus-diktatúra” közvetlen utalás a francia forradalom legvéresebb szakaszára.
A vád elvontsága: A jakobinusok elfogadták a „Loi des suspects” (Gyanúsak törvénye) nevű jogszabályt. Ez alapján bárkit le lehetett tartóztatni, aki „viselkedésével, kapcsolataival, beszédeivel vagy írásaival a zsarnokság vagy a föderalizmus hívének mutatta magát”.
Nem kellett bizonyíték. Elég volt a gyanú vagy egy névtelen feljelentés.
A párizsi csőcselék ujjongva nézte a guillotine-hoz szállított kocsikat, amelyeken nemcsak arisztokraták ültek, hanem rengeteg egyszerű takarító, kocsis és kishivatalnok is, akiket a „forradalom ellenségének” bélyegeztek, miközben a valódi politikai túlélők (mint Joseph Fouché) a háttérben rendezték a lapjaikat.
4. A nácitlanítás (Denazifikáció) visszásságai (Németország, 1945 után)
A szövetségesek a háború után elméletileg mindenkit el akartak számoltatni, aki a náci gépezet része volt.
A kérdőívek csapdája: Több millió németnek kellett kitöltenie egy részletes kérdőívet (Fragebogen) a múltjáról. Aki egyszerű párttag volt (gyakran kötelező jelleggel a munkahelye megtartásáért), azt azonnal elbocsátották, és eltiltották a hivatásától.
Ezzel szemben a legfelsőbb körök, a náci iparmágnások, a hadigazdaság csúcsvezetői és a titkosszolgálati szakemberek közül rengetegen büntetlenül maradtak, sőt, az amerikaiak vagy a szovjetek azonnal alkalmazták őket (például a rakétaprogramokban vagy a közigazgatás újjáépítésénél), mert „nélkülözhetetlen szakértők” voltak.
A kisemberek itt is bűnbakok lettek, a nagyhalak partot értek.
5. A rendszerváltás utáni „Végkielégítések és Átmentések” (Kelet-Európa, 1990)
Amikor a vasfüggöny leomlott, a társadalom joggal várta el a kommunista nómenklatúra elszámoltatását.
A valóságban azonban a csúcsvezetők, az állambiztonsági tisztek és a privatizációt lebonyolító pártfunkcionáriusok a kapcsolataikat és az információikat tőkére váltották. Ők lettek sok esetben az új korszak milliárdos üzletemberei vagy politikai háttéremberei.
A politikai düh levezetésére sok helyen a minisztériumok alsóbb szintjein lévő, adminisztratív dolgozókat cserélték le, azt a látszatot keltve, hogy „megtörtént a megtisztulás”.
A történelmi példák azt mutatják, hogy a forradalmi vagy számonkérési düh ritkán igazságos. Mindig a legkönnyebben elérhető, legkevésbé védett réteget üti meg.
A minisztériumi tömeges elbocsátások nem valódi elszámoltatást, hanem egy cinikus politikai színházat takarnak, ahol a transzparens vizsgálatok nélküli, megalázó és kényszerített kirúgásokkal a legkiszolgáltatottabb kisembereket – adminisztrátorokat, titkárnőket – áldozzák fel bűnbakként a hatalomba frissen belépő vezetők.
Miközben a politikai és gazdasági elit valódi felelősei („nagyhalai”) sérthetetlenek maradnak, sőt a dörzsölt túlélők zökkenőmentesen integrálódnak az új struktúrákba, a politikai hergeléstől megvakított, kárörvendő tömeg kritikátlan tapsvihar kíséretében követeli a névtelen tisztviselők rituális kivégzését.
Ez a jelenség a jogállamiság teljes kiüresedését, a „szakmaiság” fogalmának önkénnyé züllesztését és a társadalom mély morális erózióját mutatja, megismételve a történelemből már jól ismert jakobinus és megtorló tisztogatások legrosszabb mintáit.
