A kommunista diktatúrák áldozataira emlékeztek a pápai patrióták

Emlékezésre hívták a Pápai Polgári Estek szervezői és a pápai Fidesz-KDNP-frakció tagjai a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján a nemzeti jobboldali kötődésű pápaiakat. Wölfinger Géza szavallata után Venczel Csaba, a frakció önkormányzati képviselője mondott emlékező beszédet. Az emlékbeszédet teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük.

Tisztelt Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Dr. Katona István, Pápa Város Forradalmi Tanácsa elnökének egykori lakóházánál és emléktáblánál állva, nem csupán a történelem egy korszakára tekintünk vissza, hanem emberi sorsokra. Arcokra. Családokra, megtört életutakra, elhagyott otthonokra és hazára. 

Arra az időszakra, amikor Magyarországon a hatalom nem a nemzet szabadságát, hanem annak megfélemlítését és megalázását szolgálta.

A 20. században a kommunista diktatúra gépezete százezrek életét nyomorította meg. Internálótáborok, koncepciós perek, kitelepítések, vallatások, kivégzések – mindez nem elvont fogalom, hanem a magyar emberek konkrét, tragikus valósága volt.

Emlékezzünk a kommunista diktatúra kiépítésének  legszimbolikusabb áldozatára, Kovács Bélára, a Független Kisgazdapárt főtitkárára, akit 1947-ben szovjet katonák hurcolták el parlamenti mentelmi joga ellenére, és évekig a Szovjetunióban raboskodott. 

Emlékezzünk Mindszenty József bíborosra, akit 1948-ban tartóztattak le, brutálisan megkínoztak, majd kirakatperben életfogytiglani börtönre ítéltek. Bűne az volt, hogy hű maradt hitéhez és nemzetéhez. Meghurcoltatása a vallásszabadság elleni hadjárat jelképe lett.

Emlékezzünk Rajk Lászlóra, akit saját pártja ítélt halálra egy koncepciós perben. Kivégzése nem csupán egy ember tragédiája volt, hanem figyelmeztetés az egész társadalom számára, hogy senki sincs biztonságban, mert a rendszer saját gyermekeit is felfalta.

Emlékezzünk Mansfeld Péter fiatal munkásra, aki az 1956-os forradalom után, mindössze 18 évesen került bitófára. Megvárták, míg nagykorú lesz, hogy kivégezhessék. Az ő neve ma is a megtorlás kegyetlenségének szimbóluma.

Emlékezzünk az 1956-os forradalom leverése utáni megtorlások áldozataira. Nagy Imrére, Maléter Páltra, Gimes Miklósra. 

Több száz kivégzés, ezrek bebörtönzése, tízezrek emigrációja jelezte: a diktatúra nem ismer kegyelmet.

Ám nemcsak a kivégzettek voltak áldozatok, hanem a gyárból elbocsátott munkás, aki „osztályidegennek” számított, az egyetemről kizárt fiatal, mert polgári családból származott. Áldozat volt az a gyermek, akinek apját elvitték az ÁVH emberei, és soha többé nem látta viszont.

Emlékezünk a recski kényszermunkatábor rabjaira, a Hortobágyra kitelepített családokra, a kuláknak bélyegzett parasztokra, akiket megfosztottak földjüktől, méltóságuktól, jövőjüktől.

Emlékezem nagyapámra, akivel szemben a téti járásbíróság mellett működő vádhatóság azért emelt vádat, mert az aratási munkálatokra mindössze 1 aratót szerződtetett és emiatt az aratással az előírt 8 nap helyett egy nappal később végzett. 

A kommunista diktatúra nem csupán életeket vett el. Bizalmat rombolt, közösségeket szakított szét, erkölcsi sebeket hagyott maga után. Megtanította az embereket félni, hallgatni, alkalmazkodni. A lelki sérülés talán még mélyebb volt, mint a fizikai erőszak.

Ma azonban nem a gyűlölet, hanem az emlékezés hangján szólunk, kötelességét érezve az igazság kimondásának azok nevében akik emiatt szenvedtek. 

Fejet hajtunk a kivégzettek előtt, a megkínzottak előtt, a megalázottak előtt. Azok előtt, akik hitükhöz, elveikhez, hazájukhoz hűek maradtak a legnehezebb időkben is.

Emlékük kötelez bennünket. 

Kötelez arra, hogy a szabadságot soha se tekintsük magától értetődőnek. Hogy az emberi méltóságot minden korban megvédjük és ne engedjük, hogy bármilyen ideológia nevében újra eltiporják a magyar emberek jogait és életét, ahogy ezzel a gondolattal városunk némely lakója még napjainkban is eljátszik, és nyilvánosan ki merészeli jelenteni, hogy a politikailag más nézeteket vallókat „egyszerűbb lenne bepakolni a lerohadt vonatokba és elküldeni Szibériába!” 

Ami megtörtént azon már nem tudunk változtatni, de mindennapi szenvedéseinken igen, ha el tudjuk utasítani az olyan ideológiát és politikai hatalmat, mely fenyeget, megaláz, megsarcol, tönkretesz, kiszolgáltat egyént, közösséget, nemzetet, és együtt tudunk működni azzal a rendszerrel, mely hosszú távon adni, gyarapítani, biztonságot nyújtani képes. 

Erőt merítve elődeink áldozatvállalásából kérjük Istenünket, hogy adjon bátorságot és áldást mindennapi küzdelmeinkhez!