„Egy társadalom lerombolása szinte mindig a kultúrán keresztül kezdődik. Az állam tradicionális tartópilléreinek szétverése, erejének meggyengítése, erkölcsének megsemmisítése a kultúrán keresztül ugyanolyan stratégiai művelet, mint a hadászatban alkalmazott egyéb taktikák. A kultúra is egy módszer a sok közül: felkészíti a társadalmat a változásra, hozzászoktat ahhoz, hogy a rossz tulajdonképpen jó, az aberrált szép, a bizarr gyönyörű, a deviancia kívánatos, a nemi identitás káros.” 

Ezzel az idézettel kezdődik a Kultúra diktatúrája című, 2018-ban megjelent, Bayer Zsolt és Szakács Árpád által jegyzett könyv előszava, bemutatva azt a folyamatot, amelyet napjainkban tapasztalhatunk városaink kulturális életében is. A szerzők úgy vélik, hogy a Nyugat „kulturális trójai falovának” hatására létrejött a nemzetétől és identitásától elszakított ember.

Az előszó idézete nem véletlenül került elő újra. Az utóbbi időben több pápai lakos is úgy érzi, hogy a város egyik fontos kulturális intézménye, a Jókai Mór Művelődési Központ (JMK) egyre több olyan szereplőt és produkciót hív meg, akik a művészi munkán túl markáns társadalmi‑politikai üzeneteket is hordoznak. Ha szemlézzük a helyi színház műsorkínálatát, olyan előadókkal találkozhatunk, akiknek korábban egy alapvetően nemzeti érzelmű, polgári városban esélye sem lett volna szóhoz jutni, illetve stílszerűen színpadra állni.

Ezeket a „művészeket” nem csupán a kortárs magyar színművészetből, hanem balliberális pártok aktivistáiként és propagandistáiként is ismerünk. Viselkedésük, megnyilvánulásaik, közéleti szerepvállalásaik többnyire egyáltalán nem nevezhetőek kulturáltnak.

Legkiugróbb példa erre napjainkban városunkban vendégeskedő Loupe Színházi Társulat két ismert tagja, Molnár Áron NoÁr és Lengyel Tamás, akik a TISZA és más balos formációk szószolóiként vállalnak félreérthetetlen szerepet a Facebookon. Videoikban a káromkodás, a kulturálatlan szöveg és a felmutatott középső ujj elmaradhatatlan kellékei a szélsőbalos propagandaszövegüknek. Ez az előadás mód kiváló reklámként működik az erre fogékony globalista-balos nézőközönség számára.

Nem meglepő, hogy Bödőcs Tibor humorista neve is feltűnik, aki sokkal szórakoztatóbb volt korábban szülőfaluja történeteinek és városi élményeinek előadásával, mint a mostanság erősen erőltetett, politikai hangvételű haknijaival. 

Az pedig, hogy a Magyar Kultúra Napjára Koltai Róbert verses-zenés estjét sikerült idevarázsolni Sose halok meg? (!) címmel legalább akkora „szentségtörés”, mint a helyiek között komoly felzúdulást kiváltó augusztus 20-i Für-Anikó műsor volt. 

Mindezekből jól látszik, hogy a város társadalmi gondolkodásának átformálása nem csak a városvezetés szintjén zajlik, hanem a város dedikáltan kulturális szervezetében is erősen tetten érhető. Egy jól körül határolható közönségszervezői kör egyedi, szubjektív ízlését tükrözi vissza ez a repertoár. A szervezők ezzel teret adnak a bújtatott propaganda megvalósításának és nem találják meg az egyensúlyt a valódi kultúrára szomjazó nézők igényei és az önkormányzati cég kulturális divíziójának fenntarthatósága között. 

A fentiek miatt sem meglepő, hogy számtalan elítélő vélemény látott napvilágot az elmúlt hónapokban a helyi színház programjaival kapcsolatban. Ezek a hangok többek között a politikai agymosást hányják a szervezők szemére és sok néző kilátásba helyezte, hogy a jövőben nem vásárol színházbérletet, ha a repertoár ilyen marad. A kulturális intézmény finanszírozása és fenntarthatósága szempontjából a jegybevételek kulcsfontosságúak. Ha az újfajta kínálat miatt a bérletes nézők száma csökken, az a JMK anyagi helyzetére is negatív hatással lehet.

A pápai kultúrharc nem szólhat csak arról, hogy ki léphet fel a balliberális városvezetés színpadán, hanem arról is szükséges szólnia, hogy miként lehet a helyi közösségben összeegyeztetni a társadalmi kérdésekről szóló, modernnek hitt vitákat a hagyományos, konzervatív kulturális értékek megőrzésével. (Zsa)