Egyre jobban szűkül a tér, ahol lényeges dolgokról értelmes beszélgetéseket lehet folytatni. Régebben talán csak a választási kampányok időszaka volt olyan, ahol az indulat alkalmanként felülírta az érveket; a közösségi média felületeit olvasva ma már ez számít „természetesnek”.
Indulatokra támaszkodva nem lehet eredményeket elérni. Persze megközelítés kérdése az, hogy kinek mi számít indulatnak és mi számít eredménynek. Mégis, aki indulatokra támaszkodik, az könnyen úgy jár, mint a bibliai példázatban az az ember, aki homokra építette a házát. Jön majd az eső, jön majd a szél, aztán az a ház nem áll meg: pontosan azok az alantas ösztönök, az a gyűlölet dönti romba, amire támaszkodva felépült.
Olyan hónapok után vagyunk, amikor közülünk sokan elhitték azt, hogy a több a kevesebb, a kevesebb pedig a több. Ők rövidesen csalódottak lesznek, azt mondják majd, hogy megtévesztették, becsapták őket. Pedig semmi ilyen nem történt, hacsak az nem, hogy a józan eszük helyett – mert manapság az a divat – az indulataikat hagyták elhatalmasodni magukon.
Megveszekedetten hiszek a tudásban, az ok-okozati összefüggésekben, az életünket keretekbe foglaló szabályokban: gyűlölöm az előjogokat, a potyázást, a gátlástalan haszonlesést. Hiszek az örök emberi értékekben, nem tudom elfogadni azt, ha például a nyilvános térben állatoknak neveznek pápaiakat. Meggyőződésem, hogy a mi közösségünknek sem beteg gondolatokra, sem ezeknek a beteg gondolatoknak a cinkosaira nincs szüksége. Aki nem érzi, hol kezdődik a hitványság, aki nem becsüli az emberi méltóságot, az menthetetlenül mérgezi a viszonyainkat.
Kapcsolatainkban, vitáinkban az érveknek kell megküzdenie egymással. Az ordítás, a hőbörgés és a gyalázkodás az aljas számítók és a tudatlanok fegyvere. Csavarjuk ki a kezükből azt a fegyvert!
Egy a város! Közös a jövőnk!
Hajrá Pápa!
És… köszönöm szépen!
Áldozó Tamás