Tisztelt Ünneplő Közösség!

Emlékezni és ünnepelni jöttünk össze, ahogy teszi azt számtalan más magyar közösség is; mi hagyományosan itt, a Március 15. téren, a többi magyarok pedig mindenütt másutt, ahol értelme van a magyar szónak, ahol számontartják az elődök cselekedeteit és magukénak tudják a közös történelmünket. Emlékezni jöttünk történelmet fordító nagyjainkra, a szabadságharcot vívó hőseinkre; nemzetőrökre, honvédekre, huszárokra, szónokokra, politikusokra és hadvezérekre, fényes diadalokat arató és vérpadra küldött tábornokainkra. Amikor sok a hős, akkor számos a vértanú is, amikor nagy idők járnak, ott sokan vannak olyanok, akik elbírják azokat is.

Emlékezni jöttünk hát, de jöttünk ünnepelni is: ünnepelni a magyar történelem egyik legnagyszerűbb időszakát, forradalmat és szabadságharcot, azon ritka pillanatok egyikét, amikor az európai közvélemény ránk figyelt, amikor mi írtuk a történelmet, amikor sokak számára példa maradt mindaz, ami magyar földön történt a branyiszkói hágótól Nagyszebenig, az osztrák határtól egészen Munkácsig. Ünnepelni a saját hőseinket is: a Dráva partjához vonult nemzetőreinket, a polgárőrséget alakító magyar és német ajkú pápaiakat, a honvédnek állt kollégistákat, a tábori lelkész zsidó rabbinkat.

Tisztelt Pápaiak!

A nagyszerű eredményekkel gazdag 18. századot már nemzeti ébredés zárta, a napoleoni háborúk után összeülő magyar országgyűlések teret adtak számos reformkori kezdeményezésnek, a szabadságharc katartikus hónapjaiban pedig visszavonhatatlanul megszületett az a nemzet, amihez tartozónak ma is büszkén vallhatjuk magunkat: magyarok vagyunk, egy nyelv, közös történelem, ezerarcú kulturális örökség.

Emlékezünk és ünnepelünk hősöket, megidézzük a nagyokat a nemzetpanteonjából és közben magunkról beszélünk. Magunkról, hiszen amikor magyarokat mondunk, azon egyszerre értjük azokat, akik már elmentek, azokat, akik élnek, de azokat is, akik reményeink szerint bennünket követnek majd. Az ősök köteleznek, az utódok felelőssé tesznek; a két üzenet találkozik: jó magyarokként kell megélni a nekünk jutott időt.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Amikor nagy idők járnak, akkor sokan vannak azok is, akik elbírják azokat. Vajon milyen időket osztott nekünk a sors, milyen időket adott a Jóisten?

Körbenézünk és azt látjuk, hogy változik minden. Megszaggattak minket járványok, nagy birodalmak feszülnek egymásnak és közben fogy a levegő, csökken a tér, ahol magunk lehetünk. A hagyományok által jól berendezett életünk sarokpontjai látszanak megrendülni, az abnormalitásátírja a történelmet, ahol a filmekben angol arisztokratákat fekete bőrűnek ábrázolnak, ott lassan akár a mi történelmi alakjaink is sorra jöhetnek. Ahol a politikailag korrekt beszéd cenzúrázza a szabad diskurzust, ahol BLM-mozgalmak kedvéért írják újra a történelmet, ahol felülírják a biológia legalapvetőbb törvényszerűségeit, ott belőlünk akarnak egy- vagy több részt elvenni, ott mi leszünk kevesebbek, ott nekünk kell erőseknek lenni, hogy megőrizhessük a józan eszünket, a nekünk is járó tiszteletet és a méltóságunkat.

Körbenézünk és azt látjuk, hogy változik minden. Háborúk vannak közeli és messzi országokban, láthatatlan frontvonalak szaggatják az európai társadalmakat. Nem látunk nagy történelmi személyiségeket, sőt inkább tort ül a kisszerűség, de talán pont ezért a történelem elszabadulni látszik és nagy változások erjesztik a megszokott világunk. Nagy változások vagy nagy idők? Talán előbb megkapjuk a kérdésre a választ, mint gondolnánk!

Tisztelt Emlékező Közösség!

A forradalomból és a szabadságharcból azt tanultuk, hogy tudunk erősek és kérlelhetetlenek lenni, a szabadságharcot követő évtizedekből pedig azt, hogy a kitartás és a méltóságunkhoz való ragaszkodás győzelemre vezet. Győzelemre, hiszen közjogi kompromisszumokkal ugyan, de 1867-ben a forradalom céljai nagyobb részt beteljesültek.

Tudunk ma is erősek és kérlelhetetlenek lenni, ha ragaszkodunk méltóságunkhoz; tudunk ma is erősek és kérlelhetetlenek lenni, ha elfogadunk mindenkit, aki magyar akar lenni: jó magyar vagy rossz magyar, de mindenképp hozzánk tartozó. Ha 1848-ban egyértelmű volt a határ, és osztrák pénzen nem lehetett magyar politikát csinálni, akkor tanuljuk ezt meg és mondjuk ki: idegen pénzen idegen érdekkel ne házaljon közöttünk senki. Minden véleménynek helye van közöttünk, de a vélt magyar érdeket ne birodalmi központok okoskodják ki: sem Moszkvának, sem Brüsszelnek, sem Washingtonnak nem lehetnek az összetartozásunkat szétziláló elvárásai velünk szemben.

A kitartás és a méltóságunkhoz való ragaszkodás ma is elvezethet a győzelemre minket. Ma már az is győzelem, ha maradhatunk azok, akiknek születtünk, ha maradhatunk az a közösség, ami megörökölte a nemzeti kereteket, ha maradhatunk az a kultúra, ami bennünket és a megelőző nemzedékeket formálta, ha maradhat az az Istenünk, akit az elmúlt ezer évben felmenőink múltba vesző sora is imádott.

Tisztelt Ünneplő Pápaiak!

Mi, pápaiak egy kis közösség vagyunk. Talán minden ötszáz magyarból egy él ebben a városban, egy másik pápai pedigvalahol másutt. Egy városnyi pápai itt, egy másik városnyimeg szerte a világban. Hagyományainkban, ragaszkodásainkban és vitáinkban, sikereinkben és kudarcainkban is összetartozunk. Ahogy egy a nemzet, úgy egy a város is. Egy a város, mert ezt kaptuk örökül, egy a város, mert azt fogjuk továbbadni az utánunk jövőknek. Felelünk érte, és az a dolgunk, hogy jól tegyük ezt. A kis közösséghez való tartozás nem kisebbíti a felelősséget: azt, hogy hogy éltünk vele, majd megítéli a történelem. Akkor marad erős a közösségünk, akkor tudunk kitartóak lenni és leszünk képesek megőrizni a méltóságunkat, ha azon az őrhelyen, ahova az élet állított minket, vállaljuk a döntéseinket és megfelelünk értük: a családunkban is, a gyárakban is, az iskolákban, de a Városházán is.

Egy a város, hiszen közös a múltunk. Miénkek a várvédők és a városépítők, a ma ünnepelt honvédek és a műhelyekben dolgozó mesteremberek generációi is, a felsővárosi parasztok és belvárosi polgárok, a hatvanas években felhúzott lakótelepek népe, miénkek a beköltözők és a városukra büszke elkerültek is. Egy a város, közös a múltunk, de közös a jövőnk is. A döntéseinken múlik, a döntéseinken és a vállalt felelősségünkön, hogy sikeresek legyünk. Sikeres közösség, amelyik büszke az eredményeire, olyan közösség, amelyik tud elégedetten visszatekinteni a létrehozott értékeire, sikeres közösség, amelyiknek van önbizalma a jövőben, sikeres közösség, amelyik öntudatában erősen maradó része a nagy sokaságnak, a magyar nemzetnek. Közös a jövőnk és büszkék akarunk lenni arra, amit továbbadunk az utánunk jövőknek. Közös a jövőnk, ami elől nem léphetünk el, de nem is érdemes; önmagunkért is vagyunk pápaiak.

Tisztelt Pápaiak!

Egy a város! Közös a jövőnk!