Pápa Város Önkormányzata és a Pápai Huszár Egyesület január 11-én délelőtt tartotta közös megemlékezését a II. világháború egyik legismertebb katonai hadművelete, a doni áttörés 83. évfordulója alkalmából. A rendezvényen Kincses László szavalatát követően Bakos László önkormányzati képviselő mondott emlékbeszédet, amelyet az alábbiakban változtatás nélkül, teljes egészében közlünk.

Tisztelt Emlékezők, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 Ma nem győzelemre emlékezünk. Ma nem diadalról, nem dicsőségről, nem hősi legendákról beszélünk. Ma emberekre emlékezünk. Magyar emberekre, fiúkra, apákra, nagyapákra, testvérekre – akik egy idegen földön, a Don folyó partján, a történelem egyik legkegyetlenebb poklában szenvedtek, fagytak meg, haltak meg vagy tűntek el örökre. A Doni áttörés nem csupán hadtörténeti esemény, nem évszám egy tankönyv lapján, hanem nemzeti seb, amely hosszú évtizedeken át nemcsak fájt, hanem amelyről beszélni sem volt szabad. 

1943 telén a 2. magyar hadsereg katonái embertelen körülmények között, hiányos felszereléssel, elégtelen ellátással, kilátástalan helyzetben álltak szemben a túlerővel. A mínusz harminc-negyven fokos hidegben a fagy éppoly halálos ellenség volt, mint a fegyverek. Bakancsok és csizmák szakadtak szét, az éhség állandó társ lett, a remény pedig napról napra halványult.

 A Doni áttörésekor nemcsak a front szakadt át. Átszakadt az emberi tűrőképesség határa is. Több mint százezer magyar katona veszett oda – elesett, megfagyott, eltűnt, hadifogságba esett. És minden egyes szám mögött egy név volt. Egy arc. Egy élet, amelyet vártak haza. 

Külön szeretném ma megidézni azoknak az áldozatoknak az emlékét is, akik városunkból és a környékről indultak el és sokan közülük soha nem tértek vissza. Családok maradtak apa nélkül, asszonyok özvegyen, gyerekek félárván. Az utcákban, az otthonokban, a templomokban évtizedekig ott volt a csendes gyász. A Don partján nemcsak testek fagytak meg – lelkek is megtörtek. És mégis: voltak, akik túlélték. 

Az én nagyapám is ott járt, Ő is megjárta a doni poklot. Gyalog, kimerülten, fáradtan vonult vissza azon az úton, amelyet ma is csak „halálmenetként” emlegetünk. Látta bajtársai elhullását, az értelmetlen pusztulást, a reménytelenséget. A háború végén amerikai hadifogságba esett! Fogságba – de életben maradt. Ő túlélte és soha nem felejtett. Viszont a szenvedések ezzel nem értek véget, a háború után egy új rendszer következett, amely nemhogy nem tisztelte a Don-kanyart megjárt katonákat, hanem gyakran megbélyegezte, elhallgattatta, sőt üldözte őket. A kommunista diktatúra idején a Doni áttörésről beszélni nem lehetett. Az elesettek emlékét nem ápolták, a túlélők nem hősök voltak, hanem gyanús elemek. Sokan közülük félve hallgattak, nem mesélhettek arról, amit átéltek. Nem gyászolhatták nyíltan bajtársaikat, nem állíthattak emlékművet, nem tarthattak megemlékezést. A Don-kanyar tragédiája így kettős sebbé vált: először a fronton, majd a hallgatás évtizedeiben. A túlélők nemcsak a háború emlékét cipelték, hanem azt is, hogy szenvedésük nem kapott elismerést, nem kapott részvétet, nem kapott hangot. Sokuk úgy halt meg, hogy soha nem mondhatta el nyilvánosan: „Ott voltam. Túléltem. És fáj.” 

Ma, amikor itt állunk, nemcsak emlékezünk – igazságot is szolgáltatunk. Kimondjuk azt, amit évtizedekig elhallgattattak. Kimondjuk, hogy ezek az emberek nem bűnösök voltak, hanem áldozatok. Kimondjuk, hogy a szenvedésük valós volt, és emlékük megérdemli a tiszteletet. Ez az emlékezés nem a háború dicsőítése. Épp ellenkezőleg, ez az emlékezés figyelmeztetés. Figyelmeztetés arra, hová vezet a háború! Figyelmeztetés arra, milyen könnyen válik az ember feláldozhatóvá és figyelmeztetés arra is, milyen pusztító amikor egy rendszer még az emlékezés jogát is el akarja venni. A Don-kanyar áldozatai nem hősök akartak lenni. Élni akartak, hazajönni, családot alapítani, békében megöregedni. Ma, amikor nevüket kimondjuk – vagy csendben magunkban idézzük fel őket –, felelősségünk van. Felelősségünk abban, hogy emlékezzünk, és abban is, hogy továbbadjuk az igaz történetet. Mert a Don-kanyar nemcsak a múlt része. A Don-kanyar erkölcsi kérdés a jelennek és a jövőnek is.

 Hajtsunk most fejet mindazok előtt, akik ott maradtak a jégben, a névtelen sírokban. Hajtsunk fejet a pápai áldozatok előtt. És hajtsunk fejet azok előtt is, akik hazatértek, de életük végéig hordták a háború és a hallgatás terhét. Emlékük legyen áldott. Szenvedésük ne legyen hiábavaló, és legyen bennünk elég bölcsesség és emberség ahhoz, hogy kimondhassuk – és meg is tarthassuk: Soha többé Don-kanyart. Soha többé diktatúrát. Soha többé értelmetlen háborút.

Köszönöm, hogy együtt emlékeztünk.

A megemlékezés végén a megjelentek elhelyezték az emlékezés koszorúit, virágait, mécseseit.